Weöres Sándor: Öröklét
“A Föld, hol az élet terem,
a mindent elnyelő sírverem
a síkság, hegy, tenger, folyó
öröknek látszik és muló.
Világűr és mennyboltozat
sok forgó égi kapcsolat
a milliárdnyi tűzgolyó
öröknek látszik és muló.
Mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület mely elpörög
Múlónak látszik és örök
Mert ami egyszer végbement
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
mulónak látszik és örök.”
Regeneráció: Két legyet egy csapásra. (Minimum)
Az idei augusztusi forróság és aszály után, majd a Közép-Európát letaroló Boris névre keresztelt ciklon után közvetlenül jött a Milton hurrikán Floridában és október végén a spanyolországi Valencia tartományban pusztító esőzések voltak, melynek 200 halálos áldozata van. Mi lesz a következő?
Már nem az a kérdés, hogy van-e klímaváltozás, hanem az, hogy vajon milyen következményei lesznek az életünkre, és hogy mikor következik be olyan időjárási helyzet, amire nem vagyunk felkészülve.
A klímaváltozással kapcsolatban eddig két fogalmat használt a tudomány. Az egyik ez a furcsa szó: mitigáció. Vagyis csökkentsük az üvegházhatású gázok kibocsátását, és minden olyan hatást, ami rontja a természeti rendszerek állapotát.
A másik csodaszer, amitől a megoldást várják az pedig az sdaptáció vagyis az alkalmazkodás.
Szóval a mitigáció és az adaptáció az a két “légy”, amit valahogy le kellene csapni. Vagyis meg kellene valósítani ahhoz, hogy megússzuk ép bőrrel a klímaváltozást, és mellesleg az ökológiai rendszer összeomlását, ami a klímaváltozástól függetlenül is be tud következni hamarosan.
Azonban ez a két eszköz eddig nem működik. Mert az üvegházhatású gázok kibocsátása az ambiciózus klímacélok ellenére sem csökken. Esetleg kis jóindulattal nem nő. Viszont az eddig kibocsátott gázok még sokáig a légkörben maradnak, valamint az ÜHG-k esetében (üvegházhatású gázok) van egy időbeli késleltetett hatás. Tehát, ha ma minden ipari tevékenységet abbahagynánk, nem utaznánk sehová, és a mezőgazdaság sem használna sem műtrányát, sem gázolajat, akkor is el kell szenvednünk az eddigi kibocsátások utáni hatásokat.
Ez a bolygó a következmények bolygója.
Ha ehhez még hozzá vesszük azt, hogy a gazdaságot hajtó kamatos rendszerű hitelpénz hajtja, akkor nem lehet nagy sikert jósolni a kibocsátás csökkentésnek.
Persze országonként, kontinensenként van eltérés. De sokszor csak az történik, hogy a termelést kiszervezik az Európai országok Ázsiába. Így, amit helyben megtakarítanak, azt máshol jelentkezik növekményként.
Lássuk a másik módszert az adaptációt.
Ebben lenne fantázia, ha nem tudnánk azt, hogy a földi élőlényeknek milyen az alkalmazkodási időléptéke.
Mi emberek, az állatok, és a növények is képesek vagyunk a megváltozó környezeti feltételekhez alkalmazkodni. Ehhez mindössze néhány 100.000 évre van szükségünk.
De a változás sebessége nem ez.
A mostani helyzet olyan, mintha egy lázas embernek azt mondanánk: Szokj hozzá a 38,2-höz!
Szóval hogyan lehet gazdaságot működtetni akkor, amikor az aszály miatt alapvető élelmiszerek nem teremnek meg, vagy ha a ciklonok, hurrikánok, nagyon fontos infrastrtuktúrákat, termőhelyeket órák alatt rombolnak le?
Valószínüleg sehogyan sem. Mert egyre kisebb az esélye annak, hogy hamarosan nem ismétlődik meg egy-egy vihar, vagy nem váltják egymást a különböző időjárási szélsőségek.
Na, de a címben két legyet ígértünk 🙂
Mert szerintünk van lehetőség mind a kibocsátás csökkentésre, mind az alkalmazkodásra.
Ehhez pedig az alábbi szemléletváltáson érdemes átesnünk:
- Ami él, az képes elviselni valamekkora sérülést.
- A sérülések okozta rendszerhibákat az élőlények és az élő rendszerek képesek kijavítani. Méghozzá önerőből.
- Az élőlények ezen képességét regenerációnak, öngyógyításnak nevezzük.
- Az emberi civilizáció szintén egy élő rendszer. Vagyis ha itt akarunk tájékozódni, akkor nem a korábban alkalmazott élettelen, fizikai szemléletmódra van szükség, hanem egy un. ökoszisztéma szemléletmódra.
- A fizikai világban vannak megfordítható és nem megfordítható folyamatok. Az élő világban pedig inkább az egyensúly közeli, vagy az egyensúlyból kibillent állapotok a jellemzőek. Egy tájban ha megváltoznak a környezeti feltételek, akkor a tájban lévő ökoszisztéma is átalakul. Néhány faj visszahúzódik, vagy eltűnik, mások pedig erőre kapnak, vagy betelepülnek.
- És itt jön az igazi különbség, ami az élőt elválasztja a csupán fizikai anyagtól. Az élő visszahat a környezetére. Az élő egyszerre formálja a környezetét és a környezet egyszerre formálja az élőt.
Azt már láttuk, hogy az emberi civilizáció képes alapvető változásokat előidézni a környezetében. Számos történelmi példa van arra, hogy az ember olyan módon alakította át a tájat, hogy a táj már nem tudta eltartani az ott élő embert. A legszemléletesebb példa erre a Húsvét-szigetek.
Talán kevesen tudják azt, hogy az ember nem csak rombolni képes. A Tisza folyó völgyében kialakult ártéri gazdálkodási forma évezredekig nem rontotta az emberi megélhetés feltételeit, hanem javította. Csak egy adat erről: Az Alföldön a kontinentális elhelyezkedésből következően az évi csapadék mennyiség 500-550 mm. Ezzel szemben az ártéri fokgazdálkodás miatt még a 18. század elején is olyan vegetáció jellemezte az Alföldet, ami az évi 750-800 mm-es csapadékátlagoknál tud kialakulni.
Ma a mezőgazdászok azon csoportja, akik megértették, hogy változtatni kell, kialakították az un. regeneratív talajművelési módszereket. Ezzel jelentős mennyiségben képes a mezőgazdaság a levegőben lévő CO2-t kivonni. Hektáronként évente akár 1-3 tonna CO2 is kivonható ezzel a módszerrel. Évről évre. De ott vannak az erdőtelepítésben rejlő lehetőségek is.
Vagyis a civilizációnknak rendelkezésére áll már ma is az a tudás, amivel a természeti rendszerek egyensúlyba hozhatóak.
A kérdés inkább az, hogy miért nem alkalmazzuk ezt széles körben, és miért erőltetjük azt a gazdasági növekedést, aminek ismertek a környezeti következményei.
És ez sokkal fontosabb kérdés, mint hogy mit tegyünk, hogy visszahozzunk egy egyensúlyi állapotot a természetben.
Mert ha ezt a kérdést nem tesszük fel, akkor nem tudunk érdemi válaszokat sem adni a korunk legnagyobb civilizációs kihívására.
Megítélésünk szerint az egyik gazdasági hajtóerő az a pénzrendszerben keresendő. Méghozzá a hitelként létrejövő kamatos pénz az, ami a gazdaság valódi hajtóereje.
Aki látott már egy kamatos kamat görbét, az kb. felismeri ugyan azt az exponancialitást, amit a környezetszennyezésünk mértékében elértünk.
Csakhogy a játéknak hamarosan vége.
Ezért két választási lehetőségünk van:
- Elviselni azt, amit az eddigi gazdasági működéssel okoztunk az ökoszisztémának
- Megváltoztatni a gazdaság hajtóerőit, és olyan pénzrendszert létrehozni, amiben azt a szereplőt jutalmazzuk, aki az erőforrásokkal egyre takarékosabban bánik.
Vagyis akkor lesz érdemi előrelépés a Mitigációban, ha megváltozik a gazdasági hajtóerő.
Valamint az alkalmazkodásunk célja nem az, hogy hozzászokjunk a megváltozott környezeti feltételekhez (,amikhez egyre kevésbé lehet) hanem hogy elkezdjük regenerálni a természeti rendszereinket.
A regeneratív társadalom kialakításához rengeteg tudásra, közös munkára, kutatásra és rendszerek kialakítására lesz szükség.
Minél hamarabb és minél több szellemi és anyagi erőforrást rendelünk ehhez, annál jobb kilátásaink lesznek arra, hogy elkerüljük, csökkentsük a környezeti katasztrófákat, és egy egészséges környezeti feltételek közötti társadalmi működést tegyünk lehetővé.
A Regeneráció Műhely c. rendezvénysorozatunkkal ezt a munkát kezdtük el.
Kérjük támogasd ezt a munkát, ha Te is keresed a kiutat az ökológiai katasztrófa helyzetből.
