A Rétköz a Tisza felső szakaszának szabolcsi mélyártere, mely a folyószabályozások és lecsapolások előtt (a XIX. század közepéig) kiterjedt lápvidék volt erdőkkel, tavakkal, rétekkel, lápokkal, kanyargózó vízerekkel. Az enyhén hullámos felszínű medencébe a folyó vize több kisebb, sajátos hálózatba szerveződő mederrel rendelkező ágon, éren (Szebecse, Kis-Tisza, Járat-ér, stb) át érkezett, fokozatosan töltve fel az itt található tavakat, lápokat, réteket, ám szárazon hagyva a kisebb kiemelkedéseket. Apadáskor aztán ugyanezek a medrek vezették vissza a fölös vizeket a Tiszába. Sőt, a Nyírség felől, a buckavölgyek időszakos „folyásaiban”, érkező vizeket is ezeken át távoztak a területről. A tájegység peremén, illetve a belső szigeteken, homokhátakon megtelepült falvak lakói ezekhez a kürülményekhez alakították megélhetésüket.

A közelmúlt kutatásai arra utalnak, hogy őseink rendkívül tudatosan, együttműködő, okszerűen beavatkozó tájhasználatal termékennyé és lakhatóvá tették a  nem is olyan szeszélyes  folyók árterét. E szerint az elképzelés szerint az úgynevezett ártéri-, vagy fokgazdálkodás a Kárpát-medence nagy síksági folyói mentén általánosan elterjedt volt a középkorban. Ennek elve  nagyon leegyszerűsítve  az volt, hogy az ártér természetes ereit, medreit (illetve magát a folyót) és mélyedéseit ásott erekkel (ún. fokokkal) kapcsolták össze, így szabályozva a vizek folyását áradás és apadás idején. A víz ezáltal szabályozottan, kiegyenlített módon jutott az ártér különböző térszínű részeibe, s a visszavezetés is a megfelelő időben és mértékben történ. A fokok működtetése, valamint az alkalmazkodó tájgazdálkodás révén biztosították, hogy a vizek egy-egy területen csak a szükséges időszakban és mennyiségben legyenek jelen. A települések szántók, szárazon maradtak, a kaszálók, legelők, gyümölcsösök, erdők kaptak a megtermékenyítő rövidebb idejű áradásból, a nádasokban, a halak ívását szolgáló tavakban pedig huzamosabban megmaradhatott a víz. Különösen hatékony (de nem rabló-) gazdálkodást jelentett ez a halászat terén. A további ártéri haszonvételek (csíkászat, méhészet, sulyomszedés, nádvágás, kötözősás gyűjtés, nadály- és teknősbékafogás, stb) a hagyományos szántóművelés és legeltetéses állattenyésztés mellett kiegyensúlyozott megélhetést nyújthattak az itt lakóknak.

A közvetlenül a Tisza-szabályozás után készült katonai térkép szelvényén (1860) még jól felismerhető és nevesített kisvízfolyások Beszterec és a mai Tiszatelek és Újdombrád körzetében a Kis-Tisza, Tisce-ére, Járat-ére, Szállás-ére, Láz-ére, Malom-ére, melyek hálózatba kapcsolják a számos tavat és lápot. Figyelemre méltó ezen kívül a sok nagy kiterjedésű erdő (XVIII századi leírások szerint ezek magas törzsű gyertyános-sziles-tölgyesek voltak), valamint az apró homokszigetek.

A nagyfokú együttműködésen, a rétek, vizek közös használatán, a jobbágyság jelentős önállóságán alapuló ártéri gazdálkodás szükségszerűen tűnt el az egyre mohóbb nemesség XVIII. századi „öntudatra ébredésével”, a jobbágyság terheinek növelésével, a központosító abszolutista hatalom megerősödésével, az árutermelő gazdálkodás fellendülésével. S minden bizonnyal közrejátszott benne a vízgyűjtőkön fokozódó erdőirtás is, minek révén a folyók járása egyre kiszámíthatatlanabb és pusztítóbb lett.
A XIX. századi ármentesítő munkálatok elsősorban a (földesúri) szántóterületek növelését szolgálták – így a cél az akkori idők racionalitása szerint a víz minden áron való elvezetése lett. Mindez sikerült is, s kétségtelen eredménye a sok jó minőségű termőföld. A XX. században nagy költséggel létesített és fenntartott lecsapoló rendszerek a legmélyebben fekvő területeket is igyekeztek kiszárítani.

Miközben egyre inkább fenntarthatatlan teher a gazdálkodók és a társadalom számára a természetes vizek elleni védekezés (majd aszály idején az öntözés), sokak szerint még így is túl sok a haszontalan láp, mocsár, belvizes terület. Vajon továbbra is tartható az utóbbi nézőpont?

Az ármentesítés és lecsapolás eredményeként alapvetően kultúrtájjá változott Rétköz mind a mai napig igen szép arányban őrzi természeti értékekben gazdag vizes élőhelyeit, melyek alapvetően meghatározzák tájegység arculatát. A természeti és tájképi értékek mindmáig alig felismert ökoturisztikai, környezeti nevelési, sőt: ésszerű vízgazdálkodási lehetőséget jelentenek a Rétköz fejlesztésében.