Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Május 15-19. Végeláthatatlan legelők, rétek, mocsarak, kánikula és UV-B sugarak tették próbára kutatóinkat a hét folyamán Döge és Fényeslitke környékén. A sokat ígérő hatalmas terültek azonban kissé csalódást keltettek egyhangúságukkal és az elvárhatónál szegényesebb élővilágukkal. Sajátos módon a legizgalmasabb dolgok a kisebb, eldugott vagy elszigetelt foltokban vártak ránk. Már akinek izgalmas például egy ritka orchidea.

Május elején még élvezetes volt a mocsarakban tocsogni, réteken sétálni, a szántóföldek sem jelentettek komoly akadályt. Ahogy egyre inkább benn járunk a nyárban, lassan minden kiszárad, megnő a csalán és a szúrós aszatok, a kúszónövények, és áthatolhatatlanná válik a napraforgó és a kukoricaföld is. Ilyen körülmények között már egyáltalán nem olyan kényelmes gumicsizmában küszködni a forró napon.

 

Kiváltképp így van ez, ha napokon át semmi izgalmas nem történik. Márpedig az elmúlt bejegyzés óta szinte mást sem láttunk, csak kiszáradt magassásos mocsarakat (ez még a jobbik eset), de sajnos nagy mennyiségben találunk egyhangú siskanádas kaszálókat, aranyvessző-mezőket, legeltetett parlagokat, gyomos nádasokat. Sehol egy szép orchideás mocsárrét, egy zsombékos, egy hűs láp. A tájat csak a szép füzes ligetek, facsoportok dobják föl, de valahogy ilyenkor nyáron semmi nem az igazi. Pedig ahol járunk, ott vannak a Rétköz legnagyobb, szinte ezer hektárnyi területen összefüggő természetes élőhelyei. Ez a hajdani nagy lápvidék legnagyobb megmaradt származéka. 

Ráadásul ezen a tájékon igazán utak is alig vannak. Ha jól be akarjuk járni az élőhelyeket (márpedig a munka megköveteli), bizony rengeteg csalánon, aszaton, égig érő aranyvesszőn, bőrt és ruházatot szanaszét szabdaló sáson kell átvergődni. Aztán órákon át tartó sétálás után is csak ugyanazokat a monoton ismétlődő fajokat, élőhelytípusokat látjuk. Némi túlzással csak a gyomok mennyisége változik helyenként. Valójában azonban ez csak a látszat.

Bárcsak mindenhol az lenne a legnagyobb bajunk, hogy unalmas a táj. Legalább van táj. Máshol már az sincs. S ha igazságosak akarunk lenni, ez a tájék igazán nem nyáron, hanem tavasszal él, mikor az egészet elborítja a víz, és számos állat veszi birtokba a területet. A kánikulában mindez rejtve marad.

Az önsajnáltatás után azért illik valami szépet is írni. Elhagyva a nagy összefüggő réteket, éppen egy kisebb körbeszántott vizenyős terület felmérését fejeztük be, mikor a szegély egy cserjésedő, kiszáradó kis tisztásán eddig nem látott orchideát pillantottunk meg (hú de izgi...). Egy szónak is száz a vége: a védett mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) került a szemünk elé. Ez a szép kis kosbor országos szinten nem számít ritkának, azonban a Tiszától keletre csak egy-két állománya ismert. Megyénkben korábban nem volt ismert, csak 2008-ban sikerült Nyíregyházán felfedeznünk. Ez a mostani, rétközi állomány komoly meglepetésnek számít.