Május 11-12: Tiszakanyár-Dombrád tájékán a májusi kánikulában, átverekedve magunkat az aranyvesszős mezőkön már semmi jóra nem számítottunk. Végül a csalán okozott örömet, és sokk is csöppnyi láp. Még az árkok és a nagy téeszlegelők is rejtettek magukban meglepetést.
Hétfőn szokatlan nagy hőségben minden várakozást alulmúló tájakon kezdtük a kóborlást (nem mellékesen a kék túra útvonala is erre vezet, vajon hányan veszik igénybe?). A kékcsei szőlődombok déli lábánál parlagos-ki-be szántott réteken szinte mást sem láttunk, csak az amerikából behurcolt, majd kivadult aranyvessző hatalmas mezőit. Ráadásul utak hiányában gyalog kellett sok kilométert bolyonganunk a térkép alapján nehezen azonosítható terepi objektumok között, nyárias napsütésben. Ezután nem sok bizalommal vágtunk neki a Tiszakanyártól délre levő kis hosszúkás alakú foltocskáknak.
Ekkor jött a meglepetés. A három, észak-déli irányban elnyúló vizes élőhelyen a beregi holtmedrek hangulatát árasztó lápocskákat leltünk. Körülöttük füzes liget, amelyben egy-egy vénicszil, és néhány éger is megbújt. A gyorsan mélyülő vizenyős területeken a szokásos mocsári növényzet mellett zsombékosok is lappangtak, és lassan érlelődött a meglepetés. A harminc centis vízben gázolva úszó-kúszó csalántelepekbe botlottunk. Nyilván ez nem minden esetben okoz felhőtlen örömet: ezúttal viszont a vidékünkön nagyon ritka, védett lápi csalán (Urtica kioviensis) került a szemünk elé. (lehet mondogatni: lápi csalán, lápi csalán lápi csalán lápics…). Legott nagy örömünkben megfeledkeztünk hőségről, szomjúságról, szúnyogról. Ráadásul mintha tudatos természetvédelmi kezelő gondozta volna a kis lápos medrecskéket: a mellettük levő homokdombon évek óta felhagyott parlag pihent, a másik oldalon pedig tölgyerdőt (kocsányos tölgy) telepített a gondos gazda.
Örömeink tovább folytatódtak, mikor a magas dombrád-tiszakanyári szőlőhegyek déli lábánál apró buckaközi lápokra leltünk: egyikükben olyan zsombékos rejtőzött, amilyet még talán sosem láttam. Beszéljenek a képek!
Az örömmel együtt járt azért az elszomorodás is. Sajnos a szomszédos nagyobbik lápfoltot törmeléklerakónak használják, két másik kisebbet pedig már egészen ellepett a gyom és az aranyvessző.
Kedden a Dombrádtól délre, a Belfőcsatornáig húzódó területen egyhangú, kiterjedt téeszgyepek fogadtak. Sajátos logikának megfelelően a térképen szántóként jelölt helyeken gyepeket találtunk, szántók helyén meg réteket. Mocsárban nemesnyarast. Aki gyakran jár terepre, nem lepődik meg az ilyesmin.
Ahogy azon sem, hogy a pátrohai út melletti vízelvezető csatornában akadtunk rá ritka, védett, szép, és rendkívül érzékenynek nevezett lápi növényfajunkra, a békaliliomra. Nem is kevésre: az árok több, mint egy kilométeres szakaszán ezerszámra virított.